Három lábon, boldogan!

2013 szeptemberében egy baleset miatt eltörött a combcsontja, melyet sikeresen helyreraktak neki, de 3 hét lábadozás után az implantátum eltörött és elkezdődött hosszú kálváriánk, aminek a végén amputálni kellett a sérült lábát.

Luna összesen 11 műtéten esett át egy év leforgása alatt, a 12. volt az amputálás. Gyötrelmes időszakon mentünk át, minden lehetőséget végigjártunk és egy percre sem adtuk fel. Ő is küzdött a maga kis módján, de ő hamarabb feladta, mint én. Talán pont emiatt volt neki könnyebb a lábának az elvesztése. Nem úgy, mint nekem. Én egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik, nem akartam elfogadni, hogy mozgássérült kutyám lesz, aki 3 lábon bukdácsol majd kb. 10 évig, és erre rámegy majd az életünk...

Luna azonban nagyon hamar beleszokott abba, hogy csak 3 lábon ugrál (már amikor engedtem neki - erre sajnos rémesen kevés alkalom volt, mivel folyamatosan műtve volt). Az első hónap után megtanulta kontrollálni magát, mert azért a természetét nem törte keresztbe a baleset. A legnagyobb higgadtsággal viselte az összes röntgent, altatást, kontrollt. És azt kell mondjam, óriási megkönnyebbülés volt számára az amputáció. Addig zavarta a sérült lába, nem tudott rendesen mozogni, és nem is szabadott neki. Fájdalmai folyamatosak voltak, gyakorlatilag egy teljes évig nem mozgott, lefogyott, eltűntek az izmai és szinte gyógyszereken élt. Megváltás volt neki a műtét, ami után alig 2-3 órával felállt 3 lábra és boldogan csóválva bukdácsolt oda hozzám, én meg persze sírtam, annak rendje és módja szerint. Az amputálás azért nem zajlott zökkenőmentesen, Luna rengeteg vért vesztett és a műtét után 3-4 napig a szó legszorosabb értelmében élet és halál között lebegett. Azt hittem, nem éli túl, többször eszméletlen állapotba esett, én pedig mellette térdelve sírtam, mert tehetetlen voltam.

Eltelt a kritikus 4 nap és Luna felvirágzott! Minden sétát a régi izgalommal várt. 3 hétig voltak bent a varratok, varratszedés után nem sokkal belehempergett a fűbe és öröm volt nézni, ahogy 1 év után jár, futkos, játszani próbál a többiekkel. Megkönnyebbült, felszabadult, boldog volt újra. Az öröm mellett persze nehéz volt vizuálisan is szembesülni azzal, hogy csak 3 lába van. Még 2 hónap után is gombóc szorult a torkomba, mikor hátulról néztem őt. Nekünk embereknek nehezebb ezt feldolgozni, mint az állatnak. Ők borzasztó alkalmazkodóak, hamar beletanulnak az új helyzetekbe.

Egy hónappal a műtét után minden szépen kezdett a helyére zökkenni. Az én lelkem is egyre nyugodtabb volt, mert láttam, hogy 3 lábon is teljes életet tud élni. Féltem ettől nagyon. Persze az első napokban nem tudott rendesen pisilni, mert nehéz volt neki leguggolni, de nem is gondolnánk, milyen hamar megtanulják ezeket az apróságokat. És amikor először elkezdett nyargalni, cikázni (mert azt is kiválóan tud), lekörözni a többieket és a nagy futás végén lendületből belehemperegni a fűbe és élvezni a szabadságot, az leírhatatlan érzés volt nekem és azt hiszem neki is! Ugyanolyan, mint volt, csak egy lábbal kevesebben vagyunk. Rengeteget járunk kirándulni, erdőben, mezőn, hegyekben is otthonosan mozog, a meredekebb hegyoldalakban úgy szökdel, mint valami hegyikecske, imádja és egyáltalán nem okoz neki gondot ilyen terepen sem, hogy az egyik lába hiányzik. Magasabb szinten pörög, mint a balesete előtt - és ha belegondolunk, van mit pótolnia, mert egy egész évig nem mozoghatott. Az agility pályát is megcsinálja, bármire kapható és mára már fel sem tűnik, hogy 3 lábon zsonglőrködik. Jó döntést hoztunk és boldog, teljes életet élünk!

Ha tetszett a cikk, és szeretnél értesülni legújabb híreinkről

kérünk lájkold Facebook oldalunkat!