Le a munkával, irány a természet!

A mai napig nem tudom pontosan mekkora távot tettünk meg azon a csodálatos késő nyári augusztusi délelőttön, amikor hármasban gyalogszerrel nekivágtunk a hévízi bicikliútnak. Összesen azon a napon több, mint 25 kilométert galoppoztunk – ez biztos. A táv nagyságáról egyébként egy kedves, helyi idős ember reakciója árulkodott a leginkább, akit amikor megkérdeztük, hogy merre menjünk, hogy a bicikli úton lyukadjunk ki, ő döbbenten kiáltott fel: „Gyalog? Hévízre?”. Lehet, hogy azóta is ott áll, és minket vár vissza. Mindenesetre Lili hámját a szálláson hagytuk, hiszen ez a program számára is csak a kikapcsolódásról szólt. Persze jogos lehet most az olvasói kérdés, hogy egy beton, cikázó útszakaszban mi lehet egy kutyának az érdekes? A kérdés jó, ehhez ismerni kell a festői tájat, ami Hévízre átvezet. Csodálatos erdőségen keresztül kanyarog a kerékpár útvonal, amelyet kiszemeltünk. Ezer éves, bölcs „tekintetű” fák, és megannyi illatanyagot hordozó fűcsomók szegélyezik az ösvényt. A nyulak, mókusok nem ritka vendégek az erdő szélén, s így Lili orra is folyamatosan pásztázta a terepet. Az időjárás is mellettünk állt, hiszen a forróság enyhe meleggé nemesült a fák hűsítő árnyai közt. A patakok csörgedezését vágyakozva figyelte vízimádó ebem, de ami a sárban dagonyázás vágyálmát illeti, azt el kellett hessegetnem.

A városba beérve még sokat kellett kutyagolnunk a centrumig, de ott, egy kávézó hűs napernyője alatt megpihentünk. Lili hideg vízzel oltotta szomját, majd miután az egész pofáját csurom vizesre pancsolta, nemes egyszerűséggel belelépett a tálba, s belefeküdt a kiömlő víztócsába. – A fürdést tehát megoldotta. Fél órát biztosan pihentünk némi hűsítő társaságában, de kedvencemen a fáradtság legapróbb jeleit sem lehetett felfedezni. Élénken figyelte a város nyüzsgését, barátkozott a többi turista ebbel, s éhező etióp tekintetével szuggerálta a lángossal, kürtös kaláccsal érkező vendégeket. Hozta a formáját.

Hazafelé kicsit nehezített volt a terep, mivel emelkedővel néztünk szembe, de olyan könnyedén küzdöttük le ezt az akadályt is, hogy szinte észrevétlenül ismét Keszthely szívében találtuk magunkat. A lüktető főváros pezsgésében is színfolt volt Lili kitartó jókedve, majd kilenc évét meghazudtoló mohósággal vetette bele magát a szökőkútba, s még a késő esti sétakor is ruganyos léptekkel követett minket. Nekem pedig nincs nagyobb öröm annál, mint amikor a munkás hámmal „terhelt” hétköznapok után egy kis pihenéssel, szórakozással jutalmazhatom meg szemem barna íriszű fényét.

Ha tetszett a cikk, és szeretnél értesülni legújabb híreinkről

kérünk lájkold Facebook oldalunkat!